A zenerajongásáról mindig is jól ismert cseh főváros közönsége viszonylag későn, 1840-ben élvezhette első alkalommal Liszt Ferenc (1811-1886) zongorajátékát. A koncert helyszínén, Prága legrégebbi bérházának falán mellszobor – Hana Wichterlová cseh szobrászművésznő alkotása – és rövid szöveg emlékezteti az arra járókat a művészettörténeti eseményre. Maga az Uhelny trh és a Národní trida közötti épület – a Platyz – mindmáig a kultúra egyik központja maradt Prágában, a háztömb udvarán például időről időre fiatal képzőművészek rendeznek kiállításokat alkotásaikból.

A magyarok és a világ “hírhedett zenésze" – mint Vörösmarty szólította meg őt – a XIX. század negyvenes éveiben még több alkalommal fellépett ugyanezen a helyen. Liszt ebben az időben már Európa-szerte ismert és viharosan ünnepelt zongoraművész volt, akinek sikere Prágában sem maradt el. A világot járó és játékával meghódító Liszt Ferenc nemzetközi koncert-kötelezettségei miatt viszonylag ritkán szerepelt hazájában, de magyar érzéseinek számos esetben tanúbizonyságát adta. 1838-ban hangversenysorozatot tartott a pesti árvízkárosultak javára, 1840-ben – tehát első prágai fellépésének évében – pedig alapítványt tett egy Nemzeti Zenede létesítésére Pesten.  

Kijevben az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség állított emléktáblát Lisztnek annak a régi teremnek a falán, ahol a művész oroszországi hangversenykörútja során 1847-ben nagysikerű koncertet adott. A mester emellett Odesszában és Jelizavetgrádban is fellépett. Itteni élményei hatására írta két zongoradarabját, az Ukrán balladákat, amelynek alapjául a Jaj, ne menj, Hricju és a „ Szelek fújnak, vad szelek..." kezdetű dalok szolgáltak. Sokat merített az ukrán dallamkincsből  a Mazepa című szimfonikus költemény megírásakor is.

Itáliában is szívesen látott vendég volt. Tivoli, a műemlékekben gazdag kisváros mintegy 30 kilométernyi távolságra esik Rómától. Leghíresebb látványossága a Villa d'Este egy ideig egy Habsburg tulajdonában volt, aki meghívta Liszt Ferencet. A kiváló muzsikus két híres zongoradarabban állított emléket látogatásának: Villa d'Este Szökőkútjai és Villa d'Este ciprusai. A magyar Liszt Ferenc Társaság emléktáblája a villa bejáratánál, baloldalt látható.

Weimarnak, a német kultúra és művészet talán legismertebb és legjelentősebb központjának, Goethe és Schiller városának hosszabb időszakokon át neves magyar lakója is volt, Liszt személyében. A nagy muzsikus először 1848-ban telepedett le a türingiai városkában, ahol 1861-ig élt, s tíz éven át a hercegi udvar karnagyaként működött. Itt és ekkor kötött életre szóló barátságot Richard Wagnerrel (a Lohengrin ősbemutatóján, 1850-ben Liszt vezényelt a weimari színházban). Az addig inkább virtuóz zongoraművészként Európa-szerte ünnepelt Liszt Ferenc zeneszerzői tevékenysége ebben az időszakban teljesedett ki. 1856-ban az általa komponált ünnepi misével szentelték fel az esztergomi székesegyházat, s ugyancsak ekkor született Hungaria című szimfonikus költeménye is, amelyet először Pesten mutattak be.

Néhány római esztendő után a mester ismét visszatért az Ilm partjára, de egyre gyakrabban és egyre hosszabb időre látogatott el a magyar fővárosba is.

Zeneszerzői tevékenysége mellett Liszt szervezőként is öregbítette Weimar hírnevét: az ő kezdeményezésére jött létre itt az Általános Német Zenei Egyesület, amely a várost évtizedekre a német zenei élet középpontjává változtatta.

Nem meglepő tehát, hogy a németek is hozzánk hasonlóan becsülik, sajátjuknak tekintik “Franz" Lisztet, akiről – akárcsak a magyar fővárosban – Weimarban is zeneművészeti főiskolát neveztek el (Hochschule für Musik Franz Liszt).

1902-ben felállították a szobrát, a házban pedig, ahol itteni tartózkodása idején 1869-től halála évéig élt, a földszinten Liszt-múzeumot rendeztek be, az emeleten viszont eredeti formájában hagyták meg a lakását, amelyet a tisztelők tömegei keresnek fel mindmáig.

Liszt Ferenc életének utolsó éveiben többször járt Bayreuthban, hiszen Richard Wagner, a Bayreuthi Ünnepi Játékok megalapítója volt egyik legjobb barátja.

Liszt második lánya, az 1837-ben született Cosima 1870-ben Wagnerhez ment feleségül.

 Liszt támogatta a Festspielhaus építésére indított gyűjtést és segített az ünnepi játékok elindításában is.

Bayreuthban, az ünnepi játékok idején érte a halál Liszt Ferencet 1886-ban. Már betegen érkezett az eseményre, a Parsifalt, valamint a Trisztán és Izoldát azonban még megtekintette, mielőtt tüdőgyulladás következtében meghalt; a ház falán ma tábla őrzi emlékét.

Kívánságának megfelelően Bayreuthban temették el, a zeneszerző-zongoraművészt hatalmas gyászmenet kísérte a városból végső nyugvóhelyére.

Mellszobra – Arno Breker alkotása ­– a Festspielhaus kertjét ékesíti, egykori lakóhelyén múzeum működik.

Időbeli sorrendben a legutolsó a varsói Liszt-emlékmű, amelyet ünnepélyesen avattak fel a lengyel főváros Lazienki parkjában, Fryderyk Chopin emlékművének szomszédságában.

 A lengyel királyok egykori parkjában a varsói hatóságok először és csak a Liszt-szobor esetében tették lehetővé, hogy a Chopin-emlékmű közvetlen közelében egy másik, ráadásul nem lengyel személyiséget ábrázoló szobor kapjon helyet. A parkban áll ugyan szobra több neves lengyel írónak, művésznek, de ezeket a Chopin-szobortól távolabb helyezték el.

A Liszt-szobor varsói felállításának az volt az előzménye, hogy Szilasi Alex zongorista a 2010-es Chopin-évben egy Chopin-mellszobrot kapott ajándékba, s a művész úgy döntött, hogy ezt felajánlja Budapestnek. Egyúttal megfogadta, hogy cserébe egy Liszt-szobrot ajándékoz Varsónak.

A térplasztikát Gerő Katalin készítette el, a szobrászművész munkájáért nem kért honoráriumot. A szoboravatáshoz kiváló alkalmat nyújtott a két zeneszerző születésének – egymást követő – 200. évfordulója, továbbá az Európai Unió ugyancsak egymást követő 2011-es magyar és lengyel elnöksége.

Olaszországban, a Como-tó partján fekvő festői városkában, Bellagióban Liszt Ferenc 1837-ben töltött néhány hónapot Marie d'Agoult grófnővel, szerelmével. December 24-n született lányuk, Cosima. Ez volt az akkor 26 esztendős művész életének egyik kiváltképp eredményes szakasza – mint az ott 1961-ben elhelyezett emléktábla fogalmaz: “Bellagioban töltötte viharosan romantikus életének egyik leghevesebb szenvedélyű és legtermékenyebb periódusát”. A Villa Melzi platánjai alatt Dante költeményét olvasva komponálta az

  ___________________________________________

“Magyar emlékek a világban" címmel itt olvashatjátok 2000-ben a nyomtatott Népszabadságban megjelent sorozatom darabjait a világban szétszórtan fellelhető magyar emlékhelyekről és emlékművekről – persze az időközben felavatott újabb szobrok, táblák sem hiányoznak majd; főleg, ha Ti is segítetek ezeknek a felkutatásában.   

Manhattan közepén, az ENSZ székházával szemben található a gránit oszlopokból álló, 1998-ban felavatott Wallenberg-emlékmű. Az oszlopokon feliratok ismertetik Raoul Wallenberg (1912-1947?) budapesti tevékenységét, majd a Szovjetunióba történt elhurcolását. Az emlékmű a budapesti gettóból származó macskakövekre épült. Mellette áll a svéd diplomata bronzból készült stilizált aktatáskája.

E sorozatunk közvetlen témája a távolba szakadt magyarok emlékének megörökítése. Wallenberg esetében kivételt teszünk. Indokként idézzük Kati Marton magyar születésű amerikai írónőt, aki így fogalmazott: “Raoul Wallenberg valójában magyar hős volt, mert 1944-ben magyarokat mentett meg Budapesten.”

  Az írónő könyvben foglalta össze a svéd diplomata embermentő tevékenységét, műve – jókora késéssel – Magyarországon is megjelent.

Kati Marton ebből az alkalomból hangsúlyozta: a nácik nem küldhettek volna százezreket – köztük az ő nagyszüleit – a halálba, ha nem kaptak volna magyar támogatást. “Beszélnünk kell erről a nagyon sötét fejezetről, mivel ez a történelmünk része" – jelentette ki.

Wallenberg példájának aktualitásáról pedig így fogalmazott: azért kell beszélni róla, mert a gyűlölet, a rasszizmus, a nacionalizmus nem tűnt el a világból. Mint mondta, a svéd diplomata története “figyelmeztető tanmese arról, hogy mi történik akkor, ha a gyűlöletet, amely a beszéddel kezdődik, és aztán cselekvéssé fejlődik, nem fékezik meg”.

 ___________________________________________

“Magyar emlékek a világban" címmel itt olvashatjátok 2000-ben a nyomtatott Népszabadságban megjelent sorozatom darabjait a világban szétszórtan fellelhető magyar emlékhelyekről és emlékművekről – persze az időközben felavatott újabb szobrok, táblák sem hiányoznak majd; főleg, ha Ti is segítetek ezeknek a felkutatásában.

A New Yorkba irányuló magyar emigráció hagyományosan a város felső keleti részében, Yorkville-ben, a 70-es, 80-as utcák magasságában telepedett le.

Akár a többi, hasonlóan bevándorlók által lakott városrészekben, itt is sokáig jellemző volt, hogy sokan nem tanultak meg angolul, hiszen nem volt rá szükségük.

Főleg nők, elsősorban családanyák nem mozdultak ki a környékről, itt végső soron mindent megtaláltak, ami a napi élethez nélkülözhetetlennek bizonyult.

Hosszú évtizedeken át számtalan jel mutatta a kézzelfogható magyar jelenlétet, ez azonban az utóbbi évtizedekben erőteljesen megfogyatkozott.

A nagyobb részt a 70-es évek végén készült felvételeken látható helyek egy része már megszűnt.

Ha valaki manapság vetődik el a „Nagy Alma” eme negyedébe, már nem tűnik fel számára annak „magyar” jellege.

Az, hogy az egykoron oly sok magyar élelmiszerbolttal és más üzlettel, étteremmel, könyvesbolttal, utazási irodával, cukrászdával, újságárusító kioszkkal rendelkezett kerületben jár.

Továbbra is áll viszont a New York-i magyarság központjának számító, 1964-ben létesült Magyar Ház, emellett több vallási felekezet fogadja külön templomban, imaházban az elszármazottakat és azok leszármazottait.

Ugyancsak New Yorkban alapították az Amerikai Magyar Népszava című újságot, amelyet immár több mint 120 éve olvashatnak a nyelvünket értő amerikaiak, és sok írása megérdemelt figyelmet kelt Magyarországon is.

___________________________________________

“Magyar emlékek a világban" címmel itt olvashatjátok 2000-ben a nyomtatott Népszabadságban megjelent sorozatom darabjait a világban szétszórtan fellelhető magyar emlékhelyekről és emlékművekről – persze az időközben felavatott újabb szobrok, táblák sem hiányoznak majd; főleg, ha Ti is segítetek ezeknek a felkutatásában.

Bartók Béla (1881-1945) mindig is nagyon népszerű volt Belgiumban, annak idején a Palais des Beaux Arts (“a brüsszeli MÜPA”) igazgatója, mielőtt még a művész 1940-ben végleg Amerikába távozott volna, számos alkalommal hívta Bartókot Brüsszelbe. A kelet-európai rendszerváltozásokat követően a helyi városvezetés elhatározta, hogy a Place D’ Espagne (Spanyol tér), ami a belga főváros egyik központi, de zárt tere, Európa tér elnevezést kap, és ebből az alkalomból minden országból egy híresség szobrát állítják fel ott, Don Quijote és Sancho Panza szobrával szemben. 

A Carrefour de l'Europe-on 1995-ben avatták fel a Bartók-szobrot. Ez az egyetlen magyar emlékmű Brüsszelben. Jelképes az is, hogy a központban kapott helyet Varga Imre szobra, amely Magyarország ajándékaként érkezett a Brüsszelbe, és hosszú hónapokig tartott, amíg a város minden érdektábora áldását adta arra, hogy a Gare Centrale-lal szemben frissen épített Meridian Hotel udvarán felállítsák. A szobor avatásán a magyar és a belga városatyák mellet ott voltak a helyi Zeneakadémia és a Palais des Beaux Arts képviselői is, akik maguk is hozzásegítettek ahhoz, hogy valóban Bartók bronzalakja reprezentálja itt Magyarországot. Ilyen emlékművet több más ország is megpróbált azóta Brüsszelnek ajándékozni, de az elfogadtatás eddig csak a magyaroknak sikerült. 

Bartók 1913-ban Algériába utazott, hogy a Biskra környéki oázisokban arab népzenét gyűjtsön, a magyar, szlovák és román melódiák után valami “Európán kívüli” zenét is megismerhessen. 

Az észak-afrikai országban szakértők szerint Bartók Béla tulajdonképpen a Keletet kereste, olyan muzsikát, amelyben alapvetően más dallamok és ritmusfajták uralkodnak.

Nem kevesebb, mint 118 fonográfhengerrel tért vissza Afrikából, és az anyag nagy részét azután le is jegyezte. 

Biskrában, szálláshelyén, a régi Hotel Transatlantique épületén 2004-ben az algíri magyar nagykövetség vezetői emléktáblát avattak a művész tiszteletére.

 2007-ben Sólyom László algériai látogatása során a magyar köztársasági elnök megkoszorúzta a magyar, francia és arab nyelvű táblát.

Bartók Bélának 2003. májusában szobrot emeltek a román főváros egyik legnépszerűbb parkjában is. Az avatón Razvan Theodorescu román kulturális miniszter azt hangsúlyozta, hogy nagy, európai szellemű alkotónak tekinti Bartókot, akinek mindenképpen helye van egy olyan európai fővárosban, mint Bukarest. Theodorescu szerint a magyar zeneszerző egyik nagy érdeme az, hogy alaposan tanulmányozta és megértette mind a magyar, mind a román népzenét. Az eseményen ugyancsak felszólaló Markó Béla RMDSZ-elnök aláhúzta, hogy Bartók Béla modern művészetébe be tudta építeni a legősibb hagyományokat, másrészt alkotása révén összekapcsolta a Kárpát-medencében élő nemzeteket. A bukaresti Herastrau parkba került szobor Gyarmathy János marosvásárhelyi művész alkotása.

Bartók 1922 és 1937 között 14 alkalommal járt Nagy-Britanniában. Kétméteres bronzszobrát - Varga Imre alkotását - először 2004 októberében, a brit főváros elegáns Kensington és Chelsea kerületében, a South Kensington metróállomás melletti kis téren állították fel, a londoni Magyar Kulturális Központ és a Peter Warlock Society támogatásával és anyagi hozzájárulásával. (Peter Warlock brit zeneszerző szervezte meg 1922-ben Bartók Béla első londoni útját).

Később nagyszabású közterületi átalakítások miatt a szobrot is leszerelték, ám a városrendezés befejeztével visszaállították és újból felavatták.

A szobor annak az utcának a közelében áll, ahol a magyar zeneszerző londoni tartózkodásai idején lakott.

Bartók nevét emléktábla is őrzi egykori londoni lakhelyén, a szobortól 200 méterre lévő Sydney Place 7-es számú házán.

A francia fővárosban 1982-ben állították fel a szobor képünkön látható példányát. Párizsban, a XV. kerületben, a Bartók Béláról elnevezett parkban látható Varga Imre alkotása.

Bartók többször is megfordult Párizsban, ötvenedik születésnapja alkalmából a francia Becsületrendet is megkapta.

(A szobor egyébként többfelé is létezik, Magyarországon Makón, Dunaújvárosban és Siófok területén is áll belőle.)

    ___________________________________________

 “Magyar emlékek a világban" címmel itt olvashatjátok 2000-ben a nyomtatott Népszabadságban megjelent sorozatom darabjait a világban szétszórtan fellelhető magyar emlékhelyekről és emlékművekről – persze az időközben felavatott újabb szobrok, táblák sem hiányoznak majd; főleg, ha Ti is segítetek ezeknek a felkutatásában.

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc leverése után élethossziglan tartó emigrációba kényszerült Kossuth Lajos (1802-1894), a XIX. század legmarkánsabb, legnagyobb hatású magyar politikai vezetője. Hosszú vándorútja az Oszmán Birodalomban kezdődött, ahol összesen két évet töltött, ebből négy hónapot a mai Bulgária területén, a Rusze és Várna között nagyjából félúton fekvő Sumenben, régi magyar nevén Sumlában. A világosi fegyverletételt követő megtorlások elől vele együtt menekült mintegy ötezer ember – magyarok, lengyelek, olaszok, a szabadságharc más katonái. 

Sumenben rendkívüli szeretettel, együttérzéssel fogadták az emigránsokat. Az osztrák és az orosz diplomácia háborúval fenyegetve követelte a kiadatásukat, ám a török Porta – nem utolsósorban a nemzetközi közhangulat hatására – ezt megtagadta. A Kossuth Lajos rendelkezésére bocsátott épületben máig működik a magyar politikus emlékét és számos személyes tárgyát őrző múzeum. Születésének 150. évfordulóján Sumenben felállították a szabadságharc vezetőjének mellszobrát, az emlékművet nemzeti ünnepünkön együtt koszorúzzák meg magyarok és bolgárok. A krónikák arról is szólnak, hogy a magyar emigránsok tudása közkinccsé vált, jelenlétük jó hatást tett a bolgár lakosság életére. Fellendítették a kereskedelmet, a gazdaságot, fejlesztették a húsfeldolgozást, a sör- és borkészítést, malmokat építettek, tökéletesítették a kocsigyártást, de befolyást gyakoroltak a helyiek életmódjának alakulására is. Elterjesztették az európai táncokat, a divatot, a biliárdot, a fürdőzési szokásokat. Az első bolgár zenekart is egy emigráns szabólegény, Sáfrány Mihály műkedvelő muzsikus alapította 1850-ben.

Kossuth Lajos a világosi fegyverletétel után tehát emigrációba vonult. Az Oszmán Birodalom, majd Anglia, 1851-ben pedig az Egyesült Államok voltak élete végéig tartó számkivetettségének első állomásai. A magyar forradalmárt New Yorkban, akárcsak előzőleg Londonban, óriási rokonszenvvel fogadták, tömegek ünnepelték. Utazásai során Kossuth támogatókat igyekezett találni a magyar szabadságtörekvésekhez, kapcsolatot tartott lengyel, olasz, orosz és más emigránskörökkel, de a nagypolitika szereplői nem bizonyultak partnereknek függetlenségi elképzelései megvalósításához.

Kossuth Lajos emlékét az Egyesült Államokban szobrok, utcanevek őrzik. Tiszteletére két kisvárost neveztek el Ohio, illetve Mississippi államban, Iowa államban pedig Kossuth megye található. Az egyetlen külföldi államférfi, akinek szobra van a Capitoliumban, a Rotunda alatti szinten: Kossuth Lajos.

A leghíresebb azonban a New York-i emlékmű, amelyet az USA-ba látogató magyar közéleti személyiségek rendre felkeresnek, s amelyet kinti magyar szervezetek kezdeményezésére 1928. március 15-én állítottak fel a Hudson folyó partján. 

A kompozíció fő- és mellékalakjai egyértelműen a ceglédi Kossuth-szobor együttesére emlékeztetnek. Az amerikai magyarok ugyanis előzőleg jó néhány hazai emlékművet szemrevételeztek, s az alföldi város szobra nyerte el a tetszésüket.

A New York-i bronzalakok elkészítésénél közreműködött a művész, Horvay János is, akinek ceglédi alkotását még 1902-ben avatták fel. A tengerentúlra eljutott Kossuth-szobor azonban nem szolgai másolata az eredetinek: a karját is lejjebb tartja, s nem csizmában, hanem pantallóban-cipőben áll talapzatán. A megrendelők állítólag azért kívánták így, mert az emigráns politikus is ilyen öltözékben lépett partra az Újvilágban. A szobor New York nyugati részén, a Hudson partjánál található, 1927-ben avatták fel.

Kossuth Lajos elhunytának 100. évfordulóján, Drezda külvárosában, a Ludwig-Kossuth-Strassén leleplezték a politikus emléktábláját. Beszédet mondott Katona Tamás történész és - a magyarországi németek képviseletében - Kaltenbach Jenő egyetemi tanár. Az emlékművet azóta is rendre felkeresik és megkoszorúzzák az egykori NDK-ban államközi szerződés alapján hároméves munkát vállalt magyarok, akik idehaza egyesületbe tömörültek, s akik közül sokan annak idején a jelenlegi szász fővárosban éltek és dolgoztak. 

 A Párizs 9. kerületében található Kossuth téren az 1848-as forradalom 150. évfordulója alkalmából 1998. június 6-án avatták fel a francia fővárosban élő Gál András szobrászművész alkotta bronz emléktáblát. 

 A szöveg szerint Kossuth Lajos a demokratikus Magyarország megalapítója, hazája 1848-49-es szabadságharcának vezetője volt. Szabadság, Egyenlőség, Testvériség - idézi ez után a felirat a francia forradalom jelszavát, amely a magyar felemelkedés harcosait is lelkesítette. A szöveg, amelyen a magyar Emberi Jogok Ligája   és a    Magyar Köztársaság aláirás szerepel, emlékeztet, hogy a táblát az európai népek tavasza 150. évfordulójának tiszteletére avatták fel.

___________________________________________

 “Magyar emlékek a világban" címmel itt olvashatjátok 2000-ben a nyomtatott Népszabadságban megjelent sorozatom darabjait a világban szétszórtan fellelhető magyar emlékhelyekről és emlékművekről – persze az időközben felavatott újabb szobrok, táblák sem hiányoznak majd; főleg, ha Ti is segítetek ezeknek a felkutatásában.

Magyarország, Románia és az USA egyaránt – és mindhárom esetben joggal – hősének tekinti a Gyulán román nemzetiségű családban született, a magyar szabadságharcban küzdött, majd az Egyesült Államokban katonai és diplomáciai karriert befutott Pomutz Györgyöt (1818-1882). Szoborképét is Gyulán kaptuk lencsevégre, ahol amerikai tábornoki egyenruhában örökítette meg az alkotó, angol névaláírással a talapzaton.

Pomutz György az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején a honvédseregben teljesített szolgálatot, számos csatában jeleskedett, végül a komáromi várban századosként fejezte be a küzdelmet, és élve a katonái számára Klapka tábornok által kieszközölt menlevéllel némi bujdosás után Amerikába érkezett. Itt előbb Iowa államban a magyarok létesítette telep, Új Buda meghatározó személyiségévé vált, majd katonai erényeit csillogtatva az északiak oldalán bekapcsolódott a polgárháborúba. Grant tábornok parancsnoksága alatt harcolt, és győzelmük után, 1866-ban számos kitüntetéssel, dandártábornoki rangban szerelt le. Ezt követően diplomáciai pályára lépett, rövidesen az USA szentpétervári konzuljává, később főkonzuljává nevezték ki. Erre az időszakra esett, hogy a cári birodalom eladta Amerikának Alaszkát, éspedig mintegy hétmillió dollárért, amit azóta is fájlalnak az oroszok. A tranzakcióban szerzett érdemei elismeréseként – valamint tisztelve nyolc nyelv tudásáért is – Washington tizenkét évig meghagyta őt főkonzuli posztján, később azonban az Alaszka-üzlettel kapcsolatban valamiképpen kegyvesztett lett, és Szentpéterváron maradva nagy szegénységben hunyt el a Néva-parti fővárosban. Idővel de facto rehabilitálták, sőt az Egyesült Államok egyik hadihajóját róla nevezték el.

Az USS George Pomutz a Liberty Ship sorozat 2807-es számú tagja volt, gyakorlatilag teherhajó, némi fegyverzettel ellátva. A hajó New Orleans-ban készült, 1944 szeptemberében állították szolgálatba. Egyes krónikások szerint már ugyanebben a hónapban, tisztázatlan körülmények között eltűnt a Csendes-óceánon. Valósághűbb magyarázatnak látszik, hogy a George Pomutz nem pusztult el, sőt békeidőben is továbbszolgált, és végül 1970-ben Barcelonában bontották szét az elaggott vízijárművet.

___________________________________________

 “Magyar emlékek a világban" címmel itt olvashatjátok 2000-ben a nyomtatott Népszabadságban megjelent sorozatom darabjait a világban szétszórtan fellelhető magyar emlékhelyekről és emlékművekről – persze az időközben felavatott újabb szobrok, táblák sem hiányoznak majd; főleg, ha Ti is segítetek ezeknek a felkutatásában.

Becslések szerint a II. világháború alatt és után az egész Szovjetunióban mintegy 200-250 ezer magyar vesztette életét különböző fogoly-, illetve munkatáborokban.

A kazahsztáni Karagandától negyven kilométerre fekvő Szpaszk település mellett létesítették a második világháború végén a Szovjetunió egyik legnagyobb hadifogolytáborát.

Finn, lengyel, német, japán és más nemzetiségű katonák mellett magyar honvédek - közlegények és tisztek - ezrei is ebben a lágerben töltötték a rabság éveit, sokan közülük a közös temetőben leltek végső nyugvóhelyre. 

2000. május 31-én, a Politikai Áldozatok Napján kegyeletes aktusra került sor Szpaszkban. A tábori temető területén felavatták az itt eltemetett magyar hadifogoly-áldozatok emlékművét.  

A csendes megemlékezésen jelen voltak a magyar honvédelmi és külügyi tárcák, továbbá az egyházak magas rangú képviselői, valamint a Kazahsztánban élő magyarok kulturális közösségének vezetői. A honvédet ábrázoló, magyar, kazah és orosz feliratú emlékmű lábánál elhelyezték virágaikat a közeli települések kazah tisztségviselői és az emlékezésben osztozó környékbeli egyszerű emberek is. 

Emlékparcellát avattak a Dnyeszteren túli területen lévő Benderiben is azoknak a magyar katonáknak és civileknek, akik a II. világháborúban, illetve a háború után vesztették életüket a moldovai település szűkebb és tágabb környékén. A parcellában 16 fekete márványtáblán 381 név szerepel, mellettük 16, ugyancsak fekete márványból faragott kereszt áll.

 A(z 1992-ben Moldovától elszakadt) területen a II. világháborút követően fogolytáborok létesültek, magyarországi források is utaltak arra, hogy 600-700 magyar katona és munkaszolgálatos, illetve “málenkij robotra” (kényszermunkára) elhurcolt civil dolgozott itt. 1946 januárjában-februárjában nagyon kemény volt a tél, ennek következtében és az élelmezés hiányosságai miatt sokan meghaltak.

A Dnyeszteren túli – hivatalos moldovai megítélés szerint szakadár – terület vezetése a chisinau-i (kisinyovi) magyar nagykövetség rendelkezésére bocsátott egy 381 magyar katona és civil nevét tartalmazó listát, olyanokét, akik ebben a táborban haltak meg. Miután a névsort a magyar archívumokban ellenőrizték, kijelölték a leendő parcella helyét a Benderi városában lévő katonai emlékpark egyik szögletében, ahol 2010 tavaszán fel is avatták a sírkertet.

A kétoldalú hadisír- és emlékmű-gondozási megállapodás megvalósulása nyomán a volt Szovjetunió területén másutt is rábukkanhatunk a II. világháború során elhunyt magyarok emlékére emelt obeliszkekre.

Ilyen található például a dél-oroszországi Krasznodar központjában, a Raspilevszkaja utca 327-es számú háza előtt.

A nagyváros önkormányzatához még 2000-ben érkezett meg az orosz partner, a Memorial kérése az Észak-Kaukázusban kemény munkára fogott és ott elhunyt hadifoglyok - magyarok, németek, románok - emlékét megőrző térplasztikák felállításáról.

A helyi lakosság számára szinte mindegy volt, kikre emlékeztetnek a feliratok, a németek szövetségeseit külön nem tartották számon.

(Maga a "német" szó is a szláv nyelvekben eredetileg némát, nem beszélőt, azaz a helyi nyelvet nem ismerőt, tehát idegent jelentett.)

Ezzel együtt az emlékművek megrongálásáról, pláne meggyalázásáról nincsenek jelentések.

___________________________________________

 “Magyar emlékek a világban" címmel itt olvashatjátok 2000-ben a nyomtatott Népszabadságban megjelent sorozatom darabjait a világban szétszórtan fellelhető magyar emlékhelyekről és emlékművekről – persze az időközben felavatott újabb szobrok, táblák sem hiányoznak majd; főleg, ha Ti is segítetek ezeknek a felkutatásában.

A dél-franciaországi Aurillac mellett található St.Simon településen 1936 júniusában állítottak emlékművet a történelem első francia pápájának, aki itt született.

Gerbert d'Aurillac, ismertebb nevén II. Szilveszter (945?-1003), a magyaroknak koronát küldő római pápa egyben a korszak egyik legműveltebb polihisztora volt.

Az araboktól szerzett ismeretei révén az európai tudást is gyarapította, nevéhez fűződik például az iszlám világban használt abakusz és az arab számok elterjesztése, a hét szabad művészet közül a reáliákból álló quadrivium fejlesztése(aritmetika, zene, asztronómia, geometria), melyek mindegyikét messze földön híresen művelte.

Az emlékmű másik oldalán az emléktábla látható, melyet 2001 júniusában Mádl Ferenc köztársasági elnök helyezett el a magyar állam megalapítójának egykor koronát adományozó pápa tiszteletére.

A helyi templomban a Szinte Gábor festőművész alkotta freskók idézik I. (Szent) István megkoronázásának korát és legendabeli körülményeit.

Az első kép a pápa álmát ábrázolja, nevezetesen azt a sugallatot, hogy a rendelkezésére álló koronát a magyaroknak kell elküldenie.

A krónikák szerint a királyi fejdíszt eredetileg a lengyel uralkodónak szánták, ám a Gábriel arkangyal által közvetített égi kívánságnak engedelmeskedve végül a magyarok földjére továbbították.

A további freskókon a korona római átadását István király képviselőjének, illetve az esztergomi koronázást mutatja be a festő a st. simoni templom látogatóinak. (A római képen II. Szilveszter mellett III. Ottó császár is helyet foglal – a két történelmi alak többnyire egymást támogatta a középkori hatalmi harcokban.)

__________________________________________

“Magyar emlékek a világban" címmel itt olvashatjátok 2000-ben a nyomtatott Népszabadságban megjelent sorozatom darabjait a világban szétszórtan fellelhető magyar emlékhelyekről és emlékművekről – persze az időközben felavatott újabb szobrok, táblák sem hiányoznak majd; főleg, ha Ti is segítetek ezeknek a felkutatásában.

A bajorországi városkához tartozó Plankstetten bencés kolostorát 1129-ben alapították, s évszázadokon keresztül zavartalanul gyarapodott.

Az apátság nagy részét az 1525-ös parasztfelkelés és a harmincéves háború során lerombolták, a renoválást csak a 17. században kezdték meg, a kolostor ismét fejlődésnek indult.

Falai között 1907-ben megnyitottak egy mezőgazdasági iskolát is a környékbeli parasztfiatalok számára, a II. világháború során pedig hadikórház működött az épületegyüttesben.

1945-ben az odáig eljutott, sebesült magyar honvédek számára rendeztek be itt kórházat. A környéken még ma is élnek az egykori katonák leszármazottai, nem megy ritkaságszámba, ha magyar családnevekkel találkozunk.

A plankstetteni kolostor templomának előterében található ez az emléktábla, amely az itteni „magyar Lazarett"-ben elhunyt honvédek előtt tiszteleg. Egyes források szerint a falucska állomásán egy sebesülteket szállító vonat állt, amelyet az amerikaiak bombáztak meg, jóllehet a szerelvényre ráfestették a vöröskereszt-jelzést. Állítólag 14 magyar honvéd lelte halálát itt, a háború utolsó hónapjaiban, bár az 1995-ben felavatott táblán 13 név szerepel. Arról nincs információnk, hogy az elhunyt katonák milyen alakulathoz, fegyvernemhez tartoztak, és arról sem, hogy ki, kik állították fel az emléktáblát a kolostorban.

____________________________________

“Magyar emlékek a világban" címmel itt olvashatjátok 2000-ben a nyomtatott Népszabadságban megjelent sorozatom darabjait a világban szétszórtan fellelhető magyar emlékhelyekről és emlékművekről – persze az időközben felavatott újabb szobrok, táblák sem hiányoznak majd; főleg, ha Ti is segítetek ezeknek a felkutatásában.

Neumann János (1903-1957) Budapesten született. Édesapja, Miksa a Magyar Jelzálog- és Hitelbank igazgatója volt, 1913-ban nemesi címet kapott, és felvette a margittai előnevet. A fia így lett hivatalosan margittai Neumann János, későbbi külföldi tartózkodása idején a John von Neumann nevet használta. Már kiskorában magyar anyanyelve, valamint a francia és a német mellett megtanult latinul és ógörögül, fejszámolásban is rendkívüli eredményeket mutatott fel. (Ez utóbbi képessége felnőttkorában szinte védjegyévé vált. Legenda szerint a korai elektronikus számológépek számításait ő maga ellenőrizte fejben, a gépekkel azonos sebességgel.) 1913-ban felvették a híres fasori evangélikus főgimnáziumba, ahol Rátz László tanár úrtól tanult matematikát. 1921-ben Neumann beiratkozott a budapesti tudományegyetem matematika szakára. Egyetemi évei alatt sokat tartózkodott Berlinben, ahol szorosra fűzte kapcsolatát Wigner Jenővel, Szilárd Leóval és Gábor Dénessel. Vegyészmérnöki diplomáját 1925-ben szerezte Zürichben, matematikából pedig egy évvel később doktorált Budapesten.

1926-27-ben Göttingenben tovább bővítette tudását, ottani tartózkodása emlékét márványtáblával örökítette meg a német egyetemi város közönsége. 1930-ban meghívták vendégprofesszornak az Egyesült Államokba, Princetonba, ahol a világ legkiválóbb tudósai gyűltek össze. A városkában ma utcanév is őrzi Neumann emlékét.

Az 1930-as évek végétől érdeklődése egyre jobban az alkalmazott matematikai problémák felé fordult. A II. világháború idején addigi tevékenysége mellett Los Alamosban részt vett az első atombomba megépítésével kapcsolatos titkos program elméleti munkáiban. 1955-ben az öttagú Atomenergia Bizottság (AEC) tagjává nevezték ki, amely akkor a legmagasabb színtű kormánymegbízatásnak számított egy tudós számára. Az atom/hidrogénbomba kísérleti robbantásainál keletkező lökéshullámok tanulmányozásával olyan bonyolult matematikai összefüggésekhez jutott, amelyeket klasszikus módszerekkel már nem tudtak megoldani. Ekkor fordult a nagysebességű elektronikus számítások lehetősége felé. Neve összekapcsolódott a modern elektronikus számítógéppel. Ennek logikai tervezésében kiemelkedő érdemeket szerzett, alapvető gondolatait – a kettes számrendszer alkalmazása, memória, programtárolás, utasítás rendszer – Neumann-elvekként említi a tudomány. Matematikusi munkásságából ő a kvantummechanika matematikai megalapozását tartotta a legfontosabbnak. Nevéhez (is) fűződik a "játékelmélet" megteremtése, a koreai háború idején például ezen elmélet ismeretében döntött az USA úgy, hogy nem támadja meg Kínát! Számos tudományos akadémia és társaság választotta tagjának, illetve díszdoktorának. 1957-ben hunyt el, a princetoni temetőben alussza örök álmát.

Neumann Jánost a XX. század legnagyobb hatású matematikusaként jegyzik. A matematika majd minden ágában új eredményeket ért el, új diszciplínákat hozott létre. A Financial Times 1999. december 24-i számában a XX. század emberének deklarálta a tudóst.

____________________________________

 “Magyar emlékek a világban" címmel itt olvashatjátok 2000-ben a nyomtatott Népszabadságban megjelent sorozatom darabjait a világban szétszórtan fellelhető magyar emlékhelyekről és emlékművekről – persze az időközben felavatott újabb szobrok, táblák sem hiányoznak majd; főleg, ha Ti is segítetek ezeknek a felkutatásában.

Az első szabadon választott miniszterelnök, Antall József (1932-1993) nevét kapta az Európai Parlament brüsszeli székháza új épületének egyik szárnya.

Antallról, aki fiatalon részt vett az 1956-os forradalomban, és jelentős szerepet vállalt az 1989-90-es rendszerváltás előkészítésében is, határainkon túl is elismeréssel nyilatkoztak a politikusok.

Nagy szerepe volt a Varsói Szerződés és a KGST felszámolásában, a szovjet csapatok 1991-es kivonásában.

Miniszterelnöksége alatt tette meg az ország az első lépéseket a NATO- és az EU-tagság irányába.

 Munkássága előtt tisztelegve döntött úgy az Európai Parlament elnöksége, hogy az EP egyik új épületét (korábban D5-öt) Antall Józsefről nevezi el.

(Egy másik szárny, a D4 az NSZK volt szociáldemokrata kancellárja, Willy Brandt nevét kapta, a két épületrészt az EP fő tömbjével összekötő üvegfolyosó pedig az egyesülő Európa egyik megalapozója, Konrad Adenauer volt német kancellár nevét viseli.)

Antall Józsefnek a horvát fővárosban utcanév őrzi az emlékét, együtt a néhai miniszterelnök ott felállított mellszobrával.

Ő maga 1991. július végén kereste fel Horvátországot, amikor a Hexagonale nevű közép-európai együttműködési szervezet Dubrovnikban tartotta kormányfői értekezletét. 

Ott Antall kifejezte meggyőződését, hogy Európa közvetítésével a délszláv válságot erőszakmentes és demokratikus úton, a népek önrendelkezési joga, az általános emberi jogok és a kisebbségek jogai figyelembe vételével kell megoldani. 

Antall meghívottként részt vett az EK külügyminisztereinek 1992. januári találkozóján, ahol végül megszületett a döntés Horvátország és Szlovénia függetlenségének az elismeréséről.

 Ebben a magyar vezető szavainknak, érveinknek, tekintélyének súlya, komoly hatása volt.

Mellszobrát 2002-ben Mádl Ferenc és Stipe Mesić akkori magyar és horvát köztársasági elnök együtt avatta fel.

Marton László alkotásának leleplezésénél akkor jelen volt Antall Józsefné, a néhai miniszterelnök özvegye és fia is.

Itt azóta minden évben, születésének évfordulóján koszorúzási ünnepséget rendeznek a zágrábi magyarok.

"Antall Józsefnek, a demokratikus Magyarország első szabadon választott kormányfőjének emlékére a hálás Franciaország" által 1994. február 23-án létesített emléktábla Párizs nyugati részén, a Bois de Boulogne mellett található. A táblán a néhai kormányfő neve felett édesapjáról, idősebb Antall Józsefről is megemlékeznek a franciák, tisztelve benne az államférfit, aki francia hadifoglyokat és a nácik sok áldozatát mentette meg a haláltól. Róla, a "lengyelmentő" kormánybiztosról sorozatunk egyik korábbi cikkében írtunk ( http://magyaremlek.nolblog.hu/archives/2009/08/11/Idosebb_Antall_Jozsef_-_Varso/ ).

____________________________________________________________

„Magyar emlékek a világban” címmel itt olvashatjátok 2000-ben a nyomtatott Népszabadságban megjelent sorozatom darabjait a világban szétszórtan fellelhető magyar emlékhelyekről és emlékművekről – persze az időközben felavatott újabb szobrok, táblák sem hiányoznak majd; főleg, ha Ti is segítetek ezeknek a felkutatásában.

A riói karnevált időben rendre megelőzi a másik brazil nagyváros, Sao Paulo hasonlóan népszerű rendezvénye, amelyet 2012-ben részben Magyarországnak szenteltek a szervezők. A "Rosas de ouro" (Aranyrózsa) szambaiskola növendékei magyarra emlékeztető, stilizált kosztümökben vonultak végig a fesztiválon, az egyik kocsit pedig egy hatalmas magyar címer is ékesítette.

Összesen hat karneválkocsit öltöztettek magyar színekbe, amire a dél-amerikai országban még nem akadt példa. A produkció címe "Hungria, o reino dos justus", ami lefordítva nagyjából "Magyarország, az igazak királysága". Bár portugálul ez úgy hangzott volna, hogy "Hungria, o reino dos justos", egy betűt megváltoztattak, mert a klubot egy magyar származású brazil televíziós mogul és reklámszakember, Roberto Justus támogatta, aki 36 éves feleségével, az ugyancsak médiasztár Ticiane Pinheiróval aktívan részt is vett a parádén. A látványos eseményt élőben közvetítette a legnagyobb brazil tévéadó, a Globo.

Az 1955-ben született Justus magyar bevándorlók gyermeke, és ez nem ritkaság azon a környéken.

„Csúcsidőben”, úgy hét évtizede ebben a régióban százezer magyar gyökerű migránsról tudtak.

Mára nagyjából húszezerre zsugorodott azok száma, akik még aktívan megélik magyarságukat, szervezeteik is működnek.

Sao Paulo magyar vonatkozásairól már írtunk blogunkban: http://magyaremlek.nolblog.hu/archives/2010/11/02/Magyar_bencsek__Sao_Paulo_Woodside_update/

A karneváli menetben 150-en vettek közülük részt, emellett a nemzeti jelleget erősítendő magyar estet is rendeztek Sao Paulóban, ahol magyar borokat, palacsintát és más finomságokat kóstolhattak meg a helyiek.

Köztük azok a brazil táncosok is, akik a felvonulók többségét adták, nem is akárhogyan…

____________________________________________________________

„Magyar emlékek a világban” címmel itt olvashatjátok 2000-ben a nyomtatott Népszabadságban megjelent sorozatom darabjait a világban szétszórtan fellelhető magyar emlékhelyekről és emlékművekről – persze az időközben felavatott újabb szobrok, táblák sem hiányoznak majd; főleg, ha Ti is segítetek ezeknek a felkutatásában.

Charles Simonyi (született Simonyi Károly, 1948- ) szoftverfejlesztő, a szándékorientált programozás kutatója, Simonyi Károly fizikus fia. Farkas Bertalan után, második magyarként kétszer is járt a világűrben – 2007-ben és 2009-ben. Ő volt a Nemzetközi Űrállomás (ISS) eddigi ötödik és hetedik űrturista látogatója. Űrutazásai során kísérleteket folytatott a magyar Pille sugárterhelés-mérővel, kapcsolatot tartott budapesti diákokkal, és Az ember tragédiája egyik részletével üzent minden magyarul beszélőnek. 2007-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Nagykeresztjét.

 

A számítástechnikával először idehaza, középiskolásként került kapcsolatba, 1968-ban az USA-ba költözött, ahol 1977-ben doktorált számítástudományból. Simonyi a cég legsikeresebb periódusában a Microsoftnál dolgozott, annak egyik vezető szoftverfejlesztője lett, ám 2002-ben váratlanul elhagyta a Microsoftot, és megalapította az Intentional Software Corporationt. Karrierje során jelentős magánvagyont (kb. 1 milliárd USD) halmozott fel, megbízható források szerint ő a 374. leggazdagabb amerikai. Milliárdosként Simonyi jelentős mecénási tevékenységet folytat, nagy összegű adományokkal támogat különböző művészeti, tudományos és közművelődési programokat.

A magyar születésű szoftverfejlesztő mindkét alkalommal orosz Szojuz űrhajók fedélzetén látogatott el űrturistaként a Nemzetközi Űrállomásra. Annak a Szojuz TMA-14 űrhajónak a leszálló egysége, amely 2009 márciusában az ISS-re szállította Simonyit, a közelmúltban egy amerikai repülési múzeumban "landolt". Az orosz gyártmányú űrkapszula teherautón érkezett a Seattle-i Repülési Múzeum Charles Simonyiról elnevezett új űrkutatási galériájához. A háromtonnás kapszulát maga Simonyi vásárolta meg, és kölcsönadta az intézménynek.

A Szojuz TMA-14 2009. március 26-án indult útnak Kazahsztánból – fedélzetén Simonyi mellett Gennagyij Padalka és Michael Barratt űrhajóssal –, és két nappal később megérkezett az ISS-re, ahonnan az asztronauták néhány nap múlva egy másik űrhajóval tértek vissza a Földre. Az űrállomáson kikötött Szojuz TMA-14 hét hónappal később érkezett vissza. (Az űrjárművekre is vonatkozik a “garanciaidő”, ennek letelte előtt vissza kell jönniük a Földre, így azután ha egy újabbal érkeznek látogatók az ISS-re, rendre az ott korábban dokkolt régebbivel térnek vissza.)

___________________________________________

Magyar emlékek a világban” címmel itt olvashatjátok 2000-ben a nyomtatott Népszabadságban megjelent sorozatom darabjait a világban szétszórtan fellelhető magyar emlékhelyekről és emlékművekről – persze az időközben felavatott újabb szobrok, táblák sem hiányoznak majd; főleg, ha Ti is segítetek ezeknek a felkutatásában.

Szlovénia délkeleti végében, a horvát határ közelében található Rogaska Slatina, egykor használatos nevén Rohics, amelynek gyógyforrásait a hagyomány szerint 1640 körül a költő Zrínyi Miklós fedezte fel és kúrálta is magát a „savanyú vízzel”.

A 19. század végétől vált a magyarok kedvenc osztrák fürdőjévé, az írók közül többször megfordult erre Vajda János és Gárdonyi Géza is.

A „nagy palóc”, Mikszáth Kálmán (1847-1910) a 20. század első évtizedében ugyancsak rendszeres vendége volt a fürdőhelynek.

A közelmúltban a Mikszáth Kálmán Emlékbizottság és a muravidéki magyar közösség közreműködésével Rogaska Slatinán, a Pegazus téren emléktáblát avattak a tiszteletére.

Mint Praznovszky Mihály Mikszáth-kutató ünnepi beszédében kiemelte, az író „lehet, hogy csak kerülni akarta a nagy századfordulós európai nyüzsgést… Akkori fürdőorvosa, Gámán Béla feljegyezte, hogy nem volt jó beteg. Nem sétált, nem ivott gyógyvizet, csak ült egy nagy tölgyfa mellett, nagyokat szivarozott és hallgatott. (Ezt a tölgyfát akkori hívei Mikszáth-tölgyfa feliratú táblával látták el. Vajon hol lehetett?) Hallgatta az üdülőtársak meséit, néha egy-egy vidám anekdotát mondott el, s közben építette magában új műveit.

Éppen itt, Rohicson fogalmazta meg az akkoriban elhunyt pályatársáról, Jókairól szóló nagy irodalmi életrajzát.

Ez érdekelte, erről beszélgetett író, újságíró, politikus barátaival.

Sőt, egyszer még sétálni is hajlandó volt, csak hogy újabb adatokhoz jusson.”

Az emléktáblát Gerics Ferenc szobrászművész készítette, felállításának költségeihez a ljubljanai magyar nagykövetség is hozzájárult.

____________________________________________________________

„Magyar emlékek a világban” címmel itt olvashatjátok 2000-ben a nyomtatott Népszabadságban megjelent sorozatom darabjait a világban szétszórtan fellelhető magyar emlékhelyekről és emlékművekről – persze az időközben felavatott újabb szobrok, táblák sem hiányoznak majd; főleg, ha Ti is segítetek ezeknek a felkutatásában.

Olaszországban két helyen is emléktábla fejezi ki a magyar születésű Weisz Árpád (1896-1944) iránt a labdarúgást szerető olaszok elismerését, akik hősünket a mai napig az egyik legnagyobb edzőként tartják számon az itáliai futball világában.

A hatszoros magyar válogatott Weisz Solton született. A húszas évektől játékosként, majd edzőként dolgozott Itáliában. Az (akkor az Internacionale helyett, Mussoliniék “szorgalmazására”) Ambrosianának nevezett csapat 1926-ban szerződtette edzőnek (Weisz egy évvel korábban játékosként is szolgálta a milánói együttest), és irányításával hódította el az 1929–1930-as bajnoki címét. Weisz a mai napig a legfiatalabb olyan edzőnek számít Olaszországban, aki bajnokságot nyert az olasz élvonalban. Ő fedezte fel a minden idők egyik legnagyobb olasz játékosának tartott Meazzát.

A San Siro néven is ismert milánói Giuseppe Meazza arénában 2012 januárjában a díszpáholyhoz vezető teremben emléktáblát avattak az Internazionale labdarúgócsapatának egykori edzője, Weisz Árpád és családja tiszteletére. A megemlékezésen jelen volt a város polgármestere, a helyi zsidó közösség elnöke, a milánói magyar főkonzul, valamint a megemlékezést kezdeményező Boccioni képzőművészeti gimnázium számos diákja is.

A tréner 1935 és 1938 között a Bologna edzőjeként sorozatban három (1935–1936, 1936–1937, 1937–1938) bajnoki címet szerzett (bár az utolsó idényt a csapat már a magyar-zsidó edzőt váltó német Felsnerrel fejezte be). Weisz írta a legelső olasz labdarúgó szakkönyvet, ő vezette be az itáliai pályákon a “WM-taktikát”.

Bár az olasz fasiszták eleinte cáfolni igyekeztek az antiszemitizmus vádját, a náci Németország itáliai befolyásának erősödését tapasztalva Weiss Árpád 1938-tól Franciaországban és Hollandiában dolgozott. Ez utóbbiban az országot 1940-ben megszálló németek elfogták és családjával együtt Auschwitzba deportálták. Magyar felesége és két gyermeke itt halt meg már 1942-ben, a Csili becenéven ismert futballszaktekintély 1944-ben követte őket a halálba.

Erről is részletesen tájékoztat Weiss Árpád bolognai emléktáblája, amelyet 2009-ben, a helyi klub fennállásának századik évfordulója kapcsán avattak fel. 2007-ben könyv jelent meg életéről és az olasz labdarúgásban elért teljesítményéről a sportújságíró Matteo Marani tollából.

Az Egyesült Államokban, a Kennedy elnök elleni merényletről elhíresült Dallasban található a római katolikus ciszterci rend egyik temploma (képünkön) , amelyhez a magyarországi Bélapátfalva apátsági kolostori temploma szolgált mintául.

Ennek magyarázata, hogy a második világháború után a hazai ciszterci szerzetesek közül a pesszimistábbak a mielőbbi külföldre távozás mellett döntöttek, és az 1947-es („kékcédulás”) választások nyomán az addig derűlátóbb rendtársak közül is számosan követék példájukat. A zirci központú cisztercieket 1950-ben gyakorlatilag feloszlatták, iskoláikat, vagyonukat elvették, ez további egyházi személyek külföldre történő távozását indukálta. Számosan nyugat-európai testvér-rendházaknál találtak befogadásra, mások az óceánon túl remélték helyzetük megnyugtató alakulását. Utóbbiak az amerikai vándoréveket követően 1954-ben a dallasi püspök meghívására a texasi nagyváros melletti Fort Worthban leltek otthonra és fontos tevékenységre is: segíthették az University of Dallas katolikus egyetem megalapítását (oktató tevékenységüknek már korábban jó híre kelt Amerika-szerte). Az ott gyökeret vert magyar csoporthoz a további esztendőkben, különösen 1956 után újabb hazai rendtársak csatlakoztak, megerősítve a magyar jelenlétet Dallasban. Munkájukat általános elismerés övezte ennek tudható be, hogy 1961-ben önálló monostort alapíthattak, amely felvette a Dallasi Miasszonyunk Ciszterci Apátság nevet. Ők alapították meg 1962-ben a Cistercian Preparatory School-t, az egykori hazai tanintézeteikre – módszereiben, nevelési elveiben és eredményeiben is - emlékeztető nyolcosztályos, egyetemre előkészítő középiskolát.

Az évtizedek során ide érkezett mintegy félszáz magyar szerzetes időközben templomot kezdett építeni, ehhez a mintát - mint említettük - a bélapátfalvai román stílusú templom szolgáltatta, amely nemzetközileg is elismert műemlék és történelmi nevezetesség. A dallasi apátsági templom 1991–92-ben, a középiskola öregdiákjainak adományából épült, tervezője Gary Cunningham, az iskola 1971-ben végzett diákja.

____________________________________________________________

„Magyar emlékek a világban” címmel itt olvashatjátok 2000-ben a nyomtatott Népszabadságban megjelent sorozatom darabjait a világban szétszórtan fellelhető magyar emlékhelyekről és emlékművekről – persze az időközben felavatott újabb szobrok, táblák sem hiányoznak majd; főleg, ha Ti is segítetek ezeknek a felkutatásában.

Az észak-olasz nagyváros egyik fő nevezetessége a Casa Buonarroti, a névadó család egykori palotája.

Lionardo Buonarroti a reneszánsz művészet óriásának, Michelangelónak volt az unokaöccse, aki – jó érzékkel – nagybátyja emlékének szentelte az épületet, valamint a benne található műkincseket, köztük számos Michelangelo-alkotást és a tízezer kötetes könyvárat.

Utóbbi a család történetébe enged bepillantást, de a Mester számos rajzát és levelét is tartalmazza.

Azért azonban, hogy a ház ma – a hasonló emlékekben egyáltalán nem szűkölködő – Firenze művészetkedvelő lakóinak és látogatóinak egyik mágnesévé vált, maguk az olaszok is elismeréssel adóznak hazánkfia, Tolnay Károly (1899-1981) emlékének.

Ezt tanúsítja a bejártnál elhelyezett márványtábla is.

A művészettörténetben inkább Charles de Tolnay néven jegyzett tudós a bécsi egyetemen végzett 1918-ban,  de magyar mesterének Fülep Lajost és Lukács Györgyöt tekintette, a Vasárnapi Kör számos tagjával, köztük Balázs Bélával, Bartókkal, Kodállyal is kapcsolatot tartott. Tanult, illetve tanított Berlinben, Hamburgban, majd a párizsi Sorbonne-on, 1939-ben pedig az Egyesült Államokba menekült. Az óceánon túl Princetonban, majd New Yorkban, a Columbia Egyetemen dolgozott, főleg a flamand kora-reneszánszt és az olasz reneszánszt kutatta. Ennek kapcsán vált Michelangelo életművének nemzetközileg elismert szakértőjévé, aminek megkoronázásaként 1965-ben meghívták Firenzébe a Casa Buonarroti vezetésére. Ő alakította mai formájára a Michelangelo-múzeumot és információs központot, amelyben nemcsak munkahelyre, de haláláig otthonra is lelt.

____________________________________________________________

„Magyar emlékek a világban” címmel itt olvashatjátok 2000-ben a nyomtatott Népszabadságban megjelent sorozatom darabjait a világban szétszórtan fellelhető magyar emlékhelyekről és emlékművekről – persze az időközben felavatott újabb szobrok, táblák sem hiányoznak majd; főleg, ha Ti is segítetek ezeknek a felkutatásában.

Az egyik legjelentősebb magyar Kelet-kutató, Vámbéry Ármin (1832-1913) Wamberger Hermann néven, szegény zsidó család gyermekeként látta meg a napvilágot Szentgyörgyön, Pozsony közelében (ma: Sväty Jur). Hároméves korában megbénult a bal lábára, így járta be később Közép-Ázsia országait. Édesapja röviddel az ő születése után meghalt, a család Dunaszerdahelyre költözött, születési helyeként is sokszor tévesen ezt a csallóközi várost jelölik meg (most gimnázium viseli ott a nevét). A helyi népiskolába járt 12 éves koráig, azután szabóinas volt, majd a falusi kocsmáros gyerekének lett a házitanítója. Tehetősebb támogatói segítségével tanulmányait előbb a szentgyörgyi piarista gimnáziumban, 1847-tő a soproni evangélikus líceumban, majd Pozsonyban és Pesten folytatta. Nevét diákkorában, az 1850-es években magyarosította. Ritka nyelvtehetséget árult el: tizenhat éves korára már folyékonyan beszélt magyarul, latinul, franciául és németül, közben tanulta az angolt, néhány skandináv nyelvet, oroszt, szerbet és más szláv nyelveket, majd megtanulta a török nyelvet is. 1857-ben Eötvös József támogatásával Konstantinápolyba utazott, ahol négyéves tartózkodása alatt sikerült olyannyira törökké válnia, hogy egy híres államférfi titkárává választotta. Mindeközben tudományos folyóiratokban számos tanulmányt tett közzé – török források alapján – a magyarság történelmi vonatkozásairól, 1858-ban ott, a Boszporusz partján jelent meg első műve, a német-török és török-német szótár.

Később, Szamarkandban felkeltette házigazdái gyanúját, de a több mint félórás kikérdezés alatt meggyőzte őket igazhitű voltáról. 1864-ben érkezett vissza Pestre, első ízben sikerült egy európainak oda ellátogatnia, amerre Vámbéry Ármin járt. 1865-ben Angliába utazott, ahol kitüntető fogadtatásban és elismerésben részesítették, több tudományos társaság, többek között a Royal Geographical Society tiszteletbeli tagjává választotta, útirajza is Londonban jelent meg először. 1865 és 1904 között a budapesti tudományegyetemen a keleti nyelvek tanára. Bár a magyar tudós társaság nem osztotta a népünknek nem finnugor, hanem török eredetét valló Vámbéry elveit, 1876-ban az MTA rendes tagja lett. 

A magyar államfő 2011-es közép-ázsiai útja során Buharában emléktáblát leplezett le Vámbéry Ármin tiszteletére. A tábla állításához a megyei üzbég önkormányzat és a Magyar Tudományos Akadémia közösen járult hozzá. Schmitt Pál joggal mondhatta, hogy Vámbéry egyaránt fontos a magyaroknak és az üzbégeknek, hiszen hiteles információkkal látta el a világot a nyugati civilizációtól akkor még elzárt térségről, első kézből számolt be az oroszok közép-ázsiai terjeszkedéséről.

Buhara kormányzója a megemlékezésen azt emelte ki, hogy a magyar orientalista mindig objektívan, részrehajlás nélkül írt a térségről, könyvei és cikkei felkeltették Európa érdeklődését Közép-Ázsia történelme iránt. Az ünnepélyes aktuson elhangzott, hogy 2013, a keletkutató halálának 100. évfordulója Vámbéry Ármin emlékéve lesz.

____________________________________________________________

 „Magyar emlékek a világban” címmel itt olvashatjátok 2000-ben a nyomtatott Népszabadságban megjelent sorozatom darabjait a világban szétszórtan fellelhető magyar emlékhelyekről és emlékművekről – persze az időközben felavatott újabb szobrok, táblák sem hiányoznak majd; főleg, ha Ti is segítetek ezeknek a felkutatásában.

  Gróf Esterházy János (1901-1957) előkelő főnemesi családból származott. Az apja korán meghalt, anyja özvegyen nevelte, két testvérével együtt. A család 5000 holdnyi birtokának kilenctizedét veszítette el a trianoni békével Csehszlovákiához csatolt országrészben a földreform miatt. Az 1920-as évek közepén kezdte közéleti pályafutását, a magyarok visszaszorítását is magában foglaló "csehszlovakizmus" ellenzőjeként lépve fel. Az 1935-ös választásokon Kassáról bekerült a csehszlovák parlamentbe. Önrendelkezési jogot, nemzeti, vallási és kulturális téren a fejlődés biztosítását, Szlovákia és Kárpátalja számára autonómiát követelt. Edvard Benes miniszterséget ajánlott neki, de ő csak úgy vállalta volna el, ha orvosolják a magyarság sérelmeit. Az első bécsi döntés után, Esterházy János személyesen szlovák területen maradt, és megalapította a Szlovenszkói Magyar Pártot. A hetvenezres magyarság érdekeit védelmezte, és egyben a magyar kormánytól a szlovák lakosság jogainak betartását követelte a visszacsatolt területeken. Többször tárgyalt a szlovák állam elnökével, Jozef Tisóval a magyar kisebbség jogairól, a szlovák parlamentben ő volt az egyetlen magyar képviselő. És ő volt a szlovák parlament egyetlen képviselője, aki a 68/1942-es alkotmányi törvény ellen szavazott, ami a zsidóság kitelepítéséről szólt. Így indokolta az álláspontját: “mint az itteni magyarság képviselője leszögezem ezt, és kérem tudomásul venni, hogy azért nem szavazok a javaslat mellett, hanem ellene, mert mint magyar és keresztény és mint katolikus a javaslatot istentelennek és embertelennek tartom.”

Esterházy János zsidók, csehek, szlovákok, lengyelek százainak segített a szökésben. Magyarország 1944. októberi német megszállása ellen memorandumban tiltakozott. A nácik rövid időre internálták, a Gestapo körözte. Pozsony felszabadítása után a szovjet hatóságok internálták, de 12 nap után szabadlábra helyezték. Utána a helyi ideiglenes szlovák kormány képviselőjével, Gustáv Husákkal tárgyalt, ahol szóvá tette a magyarok üldözését. Husák utasítására letartóztatták, és átadták a szovjet titkosszolgálatnak. Koholt vádak alapján tíz év szibériai kényszermunkára ítélték. 1949-ben kiadták Csehszlovákiának, ahol már 1947-ben halálra ítélték “a fasizmussal való együttműködése” miatt. Elnöki kegyelemben részesült, és életfogytiglant kapott. Külső segítséggel alkalma lett volna megszökni, de ezt elutasította, mondván hogy nem bűnös, tehát nincs miért szöknie. Az 1955-ös általános amnesztia során a büntetését 25 évre csökkentették, de ebbe nem számították be a szovjet fogságban eltöltött időt. 1957. március 8-án a morvaországi Mírov börtönében meghalt. A parancsnok nem adta ki a hamvait a családnak, hanem Prágába szállíttatta. Az urna a Pankrác-i börtön főigazgatóságán került elhelyezésre több éven keresztül (1965-ig), amikor döntés született, hogy 57 más politikai fogoly maradványaival együtt a Motol-i temető közös sírjában helyezzék örök nyugalomra. 

1993-ban Göncz Árpád akkori köztársasági elnök kérésére az orosz legfelsőbb bíróság Esterházy ítéletét semmisnek mondta ki, s rehabilitálta őt. Ez azonban Csehországban és Szlovákiában mind a mai napig nem történt meg, hivatalosan továbbra is háborús bűnös. Emlékét a Mírov melletti temetőben jelképes sír őrzi, a környéken élő és távolabbról idelátogató magyarok gyakran felkeresik.

Az anyai ágon lengyel arisztokrata származású Esterházy János bronz mellszobrát, Blaskó János szobrászművész alkotását 2011 júniusában a varsói Ursynów kerületben lévő Gielniowói Boldog László-templom mellett állították fel.

A szobor az Országgyűlés elnökének adománya, a talapzat az ursynówi önkormányzat támogatásával készült, a templom falán elhelyezett, Esterházy János életének, tevékenységének lengyel vonatkozásait bemutató kétnyelvű emléktábla költségeit pedig a Lengyel Veteránok és Meghurcoltak Ügyeivel Foglalkozó Hivatal vezetője vállalta.

Esterházy Jánosnak a lengyel menekültek érdekében a második világháború idején kifejtett tevékenységéért, illetve a lengyel emigráns kormány miniszterelnök-helyettesének, Kazimierz Sosnkowski tábornoknak Magyarországon keresztül Nyugatra történt szöktetésében való közreműködéséért 2009 márciusában a Polonia Restituta lengyel posztumusz kitüntetést adományozták.

2011 decemberében a csehországi Politikai Foglyok Konföderációjának (KPV) döntése alapján a kommunizmus áldozatai prágai kegyhelyének központi emlékművére csak két tábla került fel: Esterházy Jánosé és Josef Bryksé. A grófé a csehszlovák börtönben elhunyt politikai foglyok, míg Bryksé a munkatáborokban elhunytak emlékét őrzi. A sírban nyugvó további ezrek nevei a központi emlékmű körül elhelyezett márványtáblákon sorakoznak. A prágai emlékhelyet a Motol köztemetőben a kilencvenes évek közepén hozták létre azon a helyen, ahol 1954 óta tömegsír volt. A kommunizmus áldozatainak felújított prágai emlékhelyét a tervek szerint november közepén kellett volna felavatni, de az akkor még nem történt meg. Az emlékhely felavatásának új dátuma egyelőre nem ismeretes.

 Esterházy táblájának központi elhelyezése szenvedélyes vitát indukált a cseh és – még inkább – a szlovák sajtóban. Az ellenzők főleg azt feszegetik, hogy mi köze Esterházynak a kommunizmussal szembeni ellenálláshoz, és milyen alapon kapott helyet emléktáblája az ellenállás mártírjainak emlékművén. A Lidové Noviny neves cseh konzervatív napilap helyet adott Bohumil Dolezal politológus írásának is, aki konkrét tényeken és objektív módon mutatja be Esterházy tevékenységét, amely a cseh és a szlovák közvélemény előtt máig szinte ismeretlen. "Mi elsősorban azért tiszteljük Esterházy Jánost, mert a második világháború idején a zsidók deportálása ellen szavazott a szlovák parlamentben" – indokolta Esterházy táblájának elhelyezését a központi emlékművön Nadezda Kavalírová, a KPV elnöke.

____________________________________

“Magyar emlékek a világban" címmel itt olvashatjátok 2000-ben a nyomtatott Népszabadságban megjelent sorozatom darabjait a világban szétszórtan fellelhető magyar emlékhelyekről és emlékművekről – persze az időközben felavatott újabb szobrok, táblák sem hiányoznak majd; főleg, ha Ti is segítetek ezeknek a felkutatásában.

1956 Lengyelország számára is történelmi év volt, a forradalmi megmozdulások még ott kezdődtek, ezek támogatása kiemelten szerepelt a magyarországi népfelkelés kezdetekor megjelent - és az utcákon visszhangzott - jelszavak között is. A lengyelek is támogatták a magyarok küzdelmét, egyebek mellett adományokkal. Varsó belvárosában, a Szépművészeti Akadémia főkapujánál működött az egyik legnagyobb adománygyűjtő pont, erre ma ott kétnyelvű tábla emlékezteti az arra járókat.

A sziléziai Wroclawban 2011 novemberében avattak emléktáblát 1956 tiszteletére. A város lakói – mint azt a háromnyelvű szöveg megörökíti – honfitársaikhoz hasonlóan vért adtak és pénzt gyűjtöttek a magyar forradalmároknak. Közel kétszáz liter vér és több mint kétmillió zloty gyűlt össze, az adományt különgéppel szállították Budapestre. Az avató ünnepségen, amelyen Sólyom László korábbi köztársasági elnök is beszédet mondott, elhangzott, hogy a wroclawi munkások és diákok akkor kitűzték a magyar zászlót, tiltakoztak a szovjet intervenció ellen, sok kommunista párttag pedig visszaadta tagkönyvét.

Néhány nappal később az északnyugat-lengyelországi Szczecinben ugyancsak felavattak egy háromnyelvű táblát, amely a magyar forradalom iránt a városban 1956-ban megnyilvánult szolidaritásról emlékezik meg. Ebben a – Magyarországtól legtávolabb fekvő – lengyel városban is gyűjtöttek adományokat, pénzt, élelmiszert, vért, gyógyszert. Szczecin akkoriban Csepel testvérvárosa volt, ezért a több teherautónyi adományt egyenesen oda küldték. A szállítmány a forradalom leverése után indult el és ért Csepelre. Szczecinben bélyeget is adtak ki, amelyen két egymásba fonódó kéz és a Szczecin - Csepel felirat látható, s amelyet a tábla is megörökít.
1956. december 10-én a városban 2-3000 ember tüntetett a szovjet konzulátus előtt a magyarországi beavatkozás ellen. Megostromolták és elfoglalták az épületet. Ez volt az egyetlen szovjet külképviselet az egész keleti tömbben, amelyet megostromoltak és elfoglaltak. Az épületben jelenleg a Nemzeti Emlékezet Intézetének (IPN) szczecini részlege működik. Az emléktábla ennek falán kapott helyet, Kiss Róbert magyar nagykövet avatta fel, jelen volt egy csepeli küldöttség is Ábel Attila alpolgármester vezetésével.

__________________________________

“Magyar emlékek a világban" címmel itt olvashatjátok 2000-ben a nyomtatott Népszabadságban megjelent sorozatom darabjait a világban szétszórtan fellelhető magyar emlékhelyekről és emlékművekről – persze az időközben felavatott újabb szobrok, táblák sem hiányoznak majd; főleg, ha Ti is segítetek ezeknek a felkutatásában.